10. hét
Picike nagyon sok mindenre megtanítja az embert, már ilyen csöpp korában is. Az egyik legfontosabb, amit a várandósság eddig eltelt ideje alatt tanultam tőle, az a várakozás. Mert várni kell az orvosnál (orvostól és rendeléstípustól függően többet-kevesebbet, kényelmesen vagy kevésbé, azt hiszem, mint minden kismamának, lesz még néhány strófám az egészségügyről...), aztán arra is, hogy végre mehessek az orvoshoz, és megnézem, mit csinál a Csöpp. A pozitív teszt után majd egy hetet várni kellett az első orvosi vizsgálatra, hogy lássuk, jó helyen van-e az a kis fehér gubics. Most az a legnehezebb, hogy várni kell még két hetet, hogy végre leteljen a kritikus első trimeszter, és a szülőkön-testvéreken kívül mást is meg lehessen örvendeztetni a jó hírrel. Meg hogy végre ne kelljen mindefélével takaróznom, hogy miért lettem távmunkás hirtelen, miért nem akarok főzőtanfolyamra menni és ott három órát álldogálni, meg miért nem kérek abból a borból, holott tudják, hogy a finom borokat nagyon kedvelem.
A másik, amit megtanultam, hogy egy csomó olyan tünet, amiről azt gondoltam, hogy majd csak akkor jön elő, amikor már Picike nagy lesz, és mindenféle belső szerveimet nyomja, az jóval korábban jelentkezik.
A Gyermek emellett nagyon igényes. Igazán csak a frissen készült ételeket kedveli. Ezt én nagyon megértem, de ha előző nap csináltam egy finom ételt, akkor azt miért nem szereti másnap? Nincs kedvem, eszem és kapacitásom mindennap frisset főzni...
